Sejtem az okát, de biztosat nem tudok,
hiányod felőrli lelkemet, el nem futhatok.
Egy ideje ezzel az érzéssel élem életem,
de esély híján érted magam meg nem méretem.
Belátom korlátaimat mást amúgy sem tehetek,
mégis érzem hogy az árnyékba el nem mehetek.
Elbújni lenne a legegyszerűbb megoldás nekem,
de a kalapom, kabátom még akkor se veszem.
Ennek örülsz-e vagy nem nem igazán tudom,
nem is számít úgyis mindig ugyanezt fújom.
Ha közölnéd velem, hogy nem kellek semmire neked,
eldugnám az érzést, de megmaradna mindig nekem.
Ettől neked talán jobb is lenne valamelyest, de mi van ha nem,(?!)
nekem biztos elviselhetetlen volna, de nem terhelnélek akkor sem.
Együtt élnék a tudattal, sok egyebet amúgy sem tehet az ember,
mint hogy eggyé válik a fájdalommal és minden egyéb teherrel.
A fájdalom talán még erősítene is bár ez egyáltalán nem biztos,
de sajnos a szerelem már csak ilyen marad kegyetlen és piszkos.
Mocskos egy érzés -kár tagadni- meg kell vallani őszintén,
mégis szeretem a szerelmet és úgyis végig magammal vinném.
Rosszat sejtek, mégis jó lenne tudni te érzel-e valamit,
a tudatlanság rosszabb mintha megmondanád, van valakid.
Vagy hogy én nem kellek neked, nekem hiányzok még úgyse mint barát,
persze meglepetés ez sem lenne, hogy nem én nyertem a csatát.
Szívesen lennék akár haverod is az is sokkal több mint amit remélek,
tényleg remélem hogy most nem csak a semmibe, a falnak beszélek.
Ha végigolvastad akkor szépen megköszönöm megtisztelt ez engem,
gondolom azért most örülsz hogy befejezem és el kell innen mennem.
Ígérem legközelebb valami vicceset és vidámat írok hozzád,
Ha addig belém nem akasztja az isten vagy a halál a horgát.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
